MagyarÍrók.hu
MagyarÍrók.hu

Pilinszky János

Az ördög címére (Address to the Devil)

Roppant Trónok vezérlő Fejedelme,
te vitted harcba a Szeráfokat.
                                           MILTON Sátán, Plutó, patás fene, pokol cudar bakója, te, füstös szakács, fülelj ide    a lávalángból, elég a tűzvésszel-tele    szakácskodásból! Öreg Pecér, mi az neked, miféle csip-csup élvezet, ha rí, ha mégúgy hentereg    a magamfajta? Elkéne már egy csöpp szünet,    hallgass szavamra! Nagy a te híred, messze hat roppant hatalmad és szavad; elúnva bűzös bugyrodat,    ügetsz vidáman, vidít a szöktető kaland    a tág világban! Templomtetőre éhes orkán, te prédát kergető oroszlán, te jársz a késő-éji portyán,    s ki ott matat a legtitkoltabb titkok fodrán,    az is te vagy! Mesélte hajdan nagyanyám, az ördög, úgymond, lesben áll, romok közt, holdas éjszakán:    a néma tájban, ki ily időben arra jár,   gonosz hivást hall. Aztán, hogy jött a szürkület, hallott bizony, szegény öreg, szorult nyögést, kövér röhejt,    a kerten át, a ház körül bozót-zörejt:    nehéz patád. S egy szélgyötörte téli nap, a csillaghányó menny alatt, vacogva én is láttalak    a tó vizén; sosem felejtem hangodat:    fütyült a szél. Kezem közül kihullt a bot, szivem megállt, vadul dobolt, midőn süvítve, hopsza-hop,    a légen át, már kósza lelked itt se volt,    röpült odább! Tiéd az éjvilág, tied a szél, a seprünyél-sereg, bübáj-boszorka-mesterek,    halom banya, dögökre szálló némberek    esküdt-hada! Ezért temérdek zűrzavar, ti jártok erre, héjjaraj, ha volt, de nincs a vaj, a tej,    a jó tehén, ti művetek, ha nem tejel,    csak teng szegény! Az ifjú férj önérzetét: a legjavább kis eszközét, ti hűtitek le, éji nép,    és oly időtt, midőn a férfi-büszkeség    legégetőbb! S hogy tünni kezd a téli hó, ropog-reped a zord folyó, alattvalód, ahány manó,    a rév előtt, a jég alá taszítja, ó,    az átkelőt! No meg parázna fényeid, amint a lápot ellepik, viháncoló lidérceid    mocsárhada! Késő ivó, ki hisz nekik,    halál fia. Szabadköműves bűvszavak, ha földre vonzzák bosszudat, hogy meg ne leld, habos harag,    fülön ne csípd: közel kakasszó menti csak    testvéreink! Szerelmünk első hajnalán, az Éden-kertben hajdanán, hogy egybekelt az ifjú pár    a friss gyepen, a föld virágos vánkosán    heverve el: csalárdul rejtve rangodat, besurrantál a fák alatt, hogy rászedvén a földi fajt,    - kisérjen átok! - örök romok közé taszajtsd    a szűz világot. Teremtő isten, hogy zihált, rémüldözött a társaság, a nyílt szinen korompofád    hogy megjelent! De mind között a legfurább    a Jób-eset. Szemétre vetve élt szegény, rüh ette és lobos fekély, hogy azt se tudva, hal vagy él,    a néma Jób, szitokra kelt a hű erény;    rossz tréfa volt! De felsorolni nem lehet megannyi léha ötleted, ki győzi azt, miféle nyelv,    se rím, se próza, nem állja cifra versenyed    poéta tolla! Te persze jót mulatsz; beszélj, no csak fecsegj, locsogj szegény, kerülsz te még, kerülsz elém,    számítgatod; de száz pokol tüzéből én    kilábalok. És ezzel végzem is; koma, javulj, javulj meg cimbora, ki tudja, eshetik csoda,    van tán remény? De míg tanyád ily mostoha,    csak szánlak én!