Pilinszky János

Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban. Tágasságával, mélységeivel a néma tenger arcomba világít. Öreg vagyok Nem hiszek semmiben. Öreg vagyok, lerombolt arcomon csupán a víz ijesztő pusztasága. A szürkület gránitpora. Csupán a pórusok brutális csipkefátyla! Hullámverés. Aztán a puha éj boldogtalan zajai. Vak rovar, magam vagyok a rámsötétedő, a világárva papundekliban. És egyedűl a feneketlen ágyban. És egyedül a párnáim között. Magam vagyok az örökös magányban. Akár a víz. Akár az anyaföld.