Pilinszky János

In memoriam N. N.

Te férfiaknál férfiabb, te bátraknál is bátrabb, legalább szégyelted magad megadni a halálnak? Az esztelenűl gyönyörű és kőszivüre égett, hogy roppant meg a súly alatt gyönyörű szüzességed? Valamikor, te nyomorúlt, még hitted a szerelmet! Most élősdiek seregét etetheti a tested. Kit nem vigasztalt senki se, most betömi a szádat, a magányosan zokogót a tömeges gyalázat. Elterülve a többiek földes-agyagos ágyán, közösködőn és mocskosan, velőtrázón paráznán soha se lettél volna több, mint férgek között féreg? S nem csupán itt, a föld alatt veszett el vad szemérmed? Te életfogytig lázadó, valóban ennyi volnál, nem több a csontig élvező, levetkező halottnál? Saját végeddel kérdelek: a gőggel égő évek, az olthatatlan büszkeség, ha végül úgy se véd meg, az egész életünk mit ér? Szólj, rovarok arája, ha öröklétre születünk, mért halunk meg hiába?