Pilinszky János

Utószó

Pierre Emmanuelnek
Emlékszel még? Az arcokon. Emlékszel még? Az üres árok. Emlékszel még? Csorog alá. Emlékszel még? A napon állok. A Paris Journalt olvasod. Tél van azóta, téli éjjel. Megteritesz a közelemben, megágyazol a holdsütésben. Lélekzet nélkül vetkezel éjszakáján a puszta háznak. Inged, ruhád leengeded. Mezítelen sírkő a hátad. Boldogtalan erejü kép. Van itt valaki?                   Éber álom: felelet nélkül átkelek a tükrök mélyén heverő szobákon. Ez hát az arcom, ez az arc? A fény, a csönd, az ítélet csörömpöl ahogy az arcom, ez a kő röpűl felém a hófehér tükörből! S a lovasok! A lovasok! Bánt a homály és sért a lámpa. Vékony sugárka víz csorog a mozdulatlan porcelánra. Csukott ajtókon zörgetek. Sötét szobád, akár az akna A falakon hideg lobog. Sírásom mázolom a falra. Segítsetek hófödte háztetők! Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva, a semmi napja mielőtt megjelenne. Ragyogjatok hiába! Falnak támasztom fejemet. Mindenfelől az irgalomnak marék havát nyujtja felém egy halott város a halottnak. Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj, egy menekülő felhő elfutóban. S a lovasok zuhogó, sűrü trappban megjönnek a csatakos virradatban.