Pilinszky János

Üzenet az üvegvárból

Körülöttem hűvös, kék üvegfalat kemény lapokból vont a végzetem, magamba zárni minden élesen kiszállni-készült, izzó nyílhegyet, mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt, való világba ütni ércfejét. Anyagtalan lehetsz csupán enyém, a zárt üvegfal gátlón visszatart - mint víztartó az úszkáló halat, - hogy hozzád érjek és te testtel érj, - maradsz te nekem puszta forma, fény, a képzeletnek engedő anyag. E lágy elemből gyúrom győztesen veled-csatázó, karcsú szobrodat, ki átkarol, ha itt az alkonyat, velem dalol, ha vérem énekel az álom oldó, híg esőiben, s velem virrad meg minden hajnalon, hogy nappalomnak számos gondja közt kinyíló számos, rejtett résen át belémeressze súlyos áramát, s a pattanásig töltve véremet ölelni űzzön, míg a dúlt ideg szederjes szájjal egyre ordítoz. De bűvös váram tűzálló üveg! falát hiába vívja vérsugár, olvasztja száz szikrás idegfonál, nem olvad, pattan szét, - de szívtelen, szűkös terébe azt, mit szív terem: bezárja sűrű, fojtó lázaim. Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam! hogy játszanám ki rendelt végzetem! hogy lennék egyszer én is meztelen! csak érezhetném pőre bőrömön mint borzad át (a) végső, nyilt öröm, - de mégis, így is mondom: jól van ez. - Mert néha látlak, késő délután, amint a tóra mész, te szép modell, s ilyenkor álom-másod nesztelen utadba áll: mint kíntól kergetett, egymáshoz űzött, megtévedt kezek imádkoztok veszendő lelkemért.