Radnóti Miklós
HÁBORÚS
NAPLÓ:
1. HÉTFŐ ESTE
Immár a félelem sokszor sziven érint
és
néha messzi hír csak néked a világ;
egyre régibb emlékként őrzik
gyermeki
korod a régi fák.
Gyanakvó reggelek s vészes esték
között,
háborúk közt élted le életed felét
s most is ellened
hajló szuronyok csúcsán
villog a rend feléd.
Még álmaidban néha fölötlik a táj,
verseid
hona, hol szabadság illan át
a réteken és reggel, ha ébredsz,
hozod
magaddal illatát.
Ritkán, ha dolgozol, félig és félve
űlsz
asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,
tollal ékes
kezed súlyosan mozdul és
mindig komorabban.
A világ új háborúba fordul, éhes
felhő
falja föl egén az enyhe kéket,
s ahogy borul, úgy féltve átkarol s
zokog
fiatal feleséged.
2. KEDD ESTE
Nyugodtan alszom immár
és munkám után
lassan megyek:
gáz, gép, bomba készül ellenem,
félni nem tudok
és sírni sem,
hát keményen élek, mint a hideg hegyek
között
útépitők,
akik, ha könnyü házuk
fölöttük összedől
elaggva,
újat raknak és közben szagos
forgácson alusznak
mélyeket
s reggelente fényes és hideg patakba
mártják be
arcukat.
*
Magosban élek s kémlelek:
körül
borul.
Mint hajónak ormán viharban,
villám fényinél
kiált az
őr, ha partot látni vél,
úgy vélek én is, mégis partokat és
l é
l e k!
kiáltok fehér hangon én is.
És hangomra fölragyog
és hangom
messzehordja
hűvös csillag és hűvös esti szél.
3. FÁRADT DÉLUTÁN
Az ablakon haldokló darázs repül be,
alvó
asszonyom álmában beszél,
a barnuló felhők széleire fehér
fodrokat
fú a gyönge szél.
Miről beszélhetek? tél jön s háború
jön;
törten heverek majd, senkise lát;
férges föld fekszik
szájamban és szememben
s testem gyökerek verik át.
*
Ó, ringó délután, adj nyugalmat,
lefekszem
én is, később dolgozom.
Napod fénye már a bokrokon lóg,
s amott
az este jő a dombokon.
Felhőt öltek, vére hull az égen,
lenn,
parázsló levelek tövében
ülnek a borszagú, sárga bogyók.
4. ESTELEDIK.
A síkos égen ereszkedik a nap,
korán
jön végig az úton az este.
Jöttét az éles hold hiába
leste:
ködöcskék hullanak.
Ébred a sövény, fáradt vándorba kap,
az
este a fák ága között forog
és egyre dong, míg épülnek e sorok
s
egymásra hajlanak.
Csöndes szobámba rémült mókus
pattan
és itt két hatodfeles jambust szalad.
Faltól ablakig,
egy barna pillanat
s eltűnik nyomtalan.
A röpke béke véle tünt; hallgatag
férgek
másznak szét a messzi réteken
és lassan szerterágják a
végtelen
sort fekvő holtakat.