Radnóti Miklós
Második
ecloga
Repülő:
Jó messzi jártunk éjjel,
dühömben már nevettem,
méhrajként zümmögött a sok vadász
felettem,
a védelem erős volt, hogy lődöztek barátom,
míg
végül új rajunk feltünt a láthatáron.
Kis híja volt s leszednek s
lenn összesöprögetnek,
de visszajöttem nézd! és holnap ujra
retteg
s pincékbe bú előlem a gyáva Európa...
no, hagyjuk már,
elég! Irtál-e tegnap óta?
Költő:
Irtam, mit is tehetnék? A
költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis halacska
ikrát
ürít kacéran. Mindent megírok én,
akár neked, hogy fönn is tudd
hogy' élek én,
mikor a robbanó és beomló házsorok
között
a véreres hold fénye támolyog
és feltüremlenek mind, rémülten a
terek,
a lélekzet megáll, az ég is émelyeg
s a gépek egyre
jönnek, eltünnek s ujra mint
a hörgő őrület lecsapnak ujra
mind!
Irok, mit is tehetnék. S egy vers milyen veszélyes,
ha
tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes,
mert bátorság ez
is, lásd, a költő ír, a macska
miákol és az eb vonít s a kis
halacska -
s a többi... És te mit tudsz? Semmit! csak hallgatod
a
gépet s zúg füled, hogy most nem hallhatod;
ne is tagadd,
barátod! és összenőtt veled.
Miről gondolkodol, míg szállsz
fejünk felett?
Repülő:
Nevess ki. Félek ott fönn. S
a kedvesemre vágyom
s lehunyva két szemem, heverni lenn egy
ágyon.
Vagy csak dudolni róla, fogam közt szűrve, halkan,
a
kantinmélyi vad és gőzös zűrzavarban.
Ha fönn vagyok, lejönnék! s
lenn ujra szállni vágyom,
nincs nékem már helyem e nékem gyúrt
világon.
S a gépet is, tudom jól, túlzottan megszerettem,
igaz,
de egy ütemre fájunk fönn mind a ketten...
De hisz tudod! s
megírod! és nem lesz majd titok,
emberként éltem én is, ki most
csak pusztitok,
ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti
meg...
Irsz rólam?
Költő:
Hogyha
élek. S ha lesz még majd kinek.
1941 ápr. 27