Radnóti Miklós
Negyedik
Ecloga
Költő:
Kérdeztél volna csak magzat
koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem, nem kell a
világ! goromba!
tompán csap rám a sötét és vág engem a fény!
És
megmaradtam. A fejem rég kemény.
S tüdőm erősödött csak, hogy
annyit bőgtem én.
A Hang:
S a vörheny és a kanyaró
vörös
hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni, - aztán
kiköpött a tó.
Mit gondolsz, mért vett mégis karjára az idő?
S
a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes
gépezet
hogy szolgál... ó miért? s a rettentő virág
nem nyílik
még husodban tán a rák.
Költő:
Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt
vagyok,
Felnőttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom.
Szabad
szerettem volna lenni mindig
s őrök kisértek végig az uton.
A Hang:
Jártál szellőtől fényes csúcsokon,
s
láttál, ha este jött, a hegyre töppedt
bokrok közt térdepelni egy
jámbor őz-sutát;
láttál napfényben álló fatörzsön
gyantacsöppet,
s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni
s
egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár...
Költő:
Rabságból ezt se látni már.
Hegy
lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó
gondolat,
tünő istenkedés. Segíts szabadság,
ó hadd leljem meg
végre honnomat!
A csúcsot ujra, erdőt, asszonyt és
bokrokat,
a lélek szélben égő szárnyait!
És megszületni ujra
új világra,
mikor arany gőzök közül vakít
s új hajnalokra kél
a nap világa.
Még csönd van, csönd, de már a vihar
lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyü
szél sodorja, száll.
A fák között már fuvall a halál.
És már tudom, halálra érek én is,
emelt
s leejt a hullámzó idő;
rab voltam és magányom lassan
növekszik,
mint a hold karéja nő.
Szabad leszek, a föld feloldoz,
s az
összetört világ a föld felett
lassan lobog. Az írótáblák
elrepedtek.
Szállj fel, te súlyos szárnyú képzelet!
A Hang:
Ring a gyümölcs, lehull, ha
megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod
füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!
1943 márc. 15