Radnóti Miklós
Vergilius
Pásztor:
Régen láttalak erre, kicsalt a rigók szava
végre?
Költő:
Hallgatom, úgy teli zajjal az erdő, itt a
tavasz már?
Pásztor:
Nem tavasz ez még, játszik az ég, nézd
csak meg a tócsát,
most lágyan mosolyog, de ha éjszaka fagy köti
tükrét
rádvicsorít! mert április ez, sose higgy a bolondnak, -
már
elfagytak egészen amott a kicsiny tulipánok.
Mért vagy olyan
szomorú? nem akarsz ideülni a kőre?
Költő:
Még szomorú se vagyok, megszoktam e
szörnyü világot
annyira, hogy már néha nem is fáj, - undorodom
csak.
Pásztor:
Hallom, igaz, hogy a vad Pirenéusok ormain
izzó
ágyucsövek feleselnek a vérbefagyott tetemek közt,
s
medvék és katonák együtt menekülnek el onnan;
asszonyi had, gyerek
és öreg összekötött batyuval fut
s földrehasal, ha fölötte
keringeni kezd a halál és
annyi halott hever ott, hogy nincs aki
eltakarítsa.
Azt hiszem ismerted Federícót, elmenekült, mondd?
Költő:
Nem menekült. Két éve megölték már
Granadában.
Pásztor:
Garcia Lorca halott? hogy senki se mondta
nekem még!
Háboruról oly gyorsan iramlik a hír, s aki költő
így
tünik el! hát nem gyászolta meg őt Európa?
Költő:
Észre se vették. S jó, ha a szél a parázst
kotorászva
tört sorokat lel a máglya helyén s megjegyzi
magának.
Ennyi marad meg majd a kiváncsi utódnak a műből.
Pásztor:
Nem menekült. Meghalt. Igaz is, hova
futhat a költő?
Nem menekült el a drága Attila se, csak nemet
intett
folyton e rendre, de mondd, ki siratja, hogy így
belepusztult?
Hát te hogy élsz? visszhang jöhet-é szavaidra e
korban?
Költő:
Ágyudörej közt? Üszkösödő romok, árva
faluk közt?
Írok azért, s úgy élek e kerge világ közepén, mint
ott
az a tölgy él; tudja, kivágják, s rajta fehérlik
bár a kereszt,
mely jelzi, hogy arra fog irtani holnap
már a favágó, - várja, de
addig is új levelet hajt.
Jó neked, itt nyugalom van, ritka a
farkas is erre,
s gyakran el is feleded, hogy a nyáj, amit őrzöl,
a másé,
mert hisz a gazda se jött ide hónapok óta utánad.
Áldjon
az ég, öreg este szakad rám, míg hazaérek,
alkonyi lepke lebeg már
s pergeti szárnya ezüstjét.
