Reményik Sándor

A csillagok üzennek

Ó, mi szívesen félreállunk,
Mi sápadt, beteg csillagok, -
De hát, - mutasd meg a napot,
Amelynek nincsen alkonyatja,
S mely szakadatlanul ragyog,
Mutasd meg, kérlek, a napot!

Azért, mert kell a napmeleg,
Kalászba hívni a magot,
S szökkenteni élet-csírába:
Le ne becsüld a csillagot,
Mely nem fogható cél-igába,
És magányosan - csak ragyog,
Le ne becsüld a csillagot!

Rövidülnek a nappalok, -
És az éjszaka egyre hosszabb -
Örülj, hogy vannak csillagok, -
S a csillagot ne ostorozzad,
Mert az éjszaka egyre hosszabb.

A nappal láthatatlan csillag
Az éji égre azért virrad,
Hogy tétova tekinteted'
Szelídebb fényben megfürössze -
S talán - lángoló nap az ürben
S talán Te látod csak kihűlten,
Mert Te vagy tőle messze-messze.