Reményik Sándor

A lehetetlenség kapujában

Nem akarom, - és minden versbe mégis
A Te nevedet építem bele,
Isten, holt szívem élő Istene -
Mint faltörő kos a kőfalakon,
A soraimon rést üt a neved, -
Tán csak szokás, - hisz Tehozzád kiáltnak
Nyomorúság idején mindenek, -
Isten, üres szó, vagy végtelen teltség,
Mondd meg nekem most: mért nem teheted,
Hogy akik egymást oly igen szerették,
Varázsütésre mind eltűnjenek?
Mért van az a gyilkos: egyik előbb?
És mért parancs, hogy a más végignézze
Mindíg, mindíg a halálbamenőt?
És mért kell tépnem magamat azon,
Én menjek-e előbb, vagy menjen ő,
S engem ne lásson a ravatalon?
Mért nem egyszerre, egy harangütésre
Ragadtatnak az egymást szeretők
Megnyíló földbe, vagy megnyíló égbe?!
A lehetetlen kapujában állok,
Tudom, Uram, hiába zörgetek,
S tudom, hogy őrület, amit kívánok, -
De hidd el, jobban dícsérnének téged
Az egy csapásra megszűnő világok,
Az egy szélroham-eloltotta lángok,
Az egy ütemre megállt szívverések!