Reményik Sándor

A rejtelmes virág

Assyriában, régen
Esett ez az eset,
Ropott legendák szólnak
Róla, de keveset.

Király kertjében egy nap,
Nem tudom a napot -
Egy idegen, csodás
Virág találtatott.

Szára magas, királyi,
A kelyhe néma, zárt,
Tán ma is lázba ejtne
Nem egy virágbazárt.

Kertész nem ösmeré.
Bár tudománya sok, -
Király parancsára
Jöttek a mágusok.

Vontak bűvkört köréje,
Fehéret, feketét.
Az idegen, csodás
Virágot nézdelék.

Csend volt, lehete hallni
Kísértet-lépteket,
Míg a legidősb mágus
Szólni merészkedett:

"E virág bimbajára
Uram, király, vigyázz!
Ettől jövend fajodra
És udvarodra gyász.

E virág csukott kelyhét
Figyeld: mikor hasad,
Akkor tipord le, vissza
Nem jő a pillanat.

Mert ha kinyílt egyszer
Szelíd, fehér ajka:
Arcod, uram takard el,
Nincs hatalmad rajta."

S állíták a virágot
Komor őrök közé,
Rá napfény nem mosolygott,
Harmat nem öntözé.

A zsarnok szólt: Hadd látom:
Hogy esnek a csodák!
S figyelték éjjel-nappal
Fegyveres katonák.

S csak néha borzadtak el
A zárt kehely előtt,
Sejtve a bennerejlő
Hallgatag ős-erőt.

Sejtve, hogy lehetetlent
Leső emberszemek,
A virág nyíltát lesve
Az Istent lesik meg.

S ő csak kész alkotást
Ád az embernek át,
S amíg benn dolgozik,
Nem mutatja magát.

Az elüldözött álom
Véresre marta fel
Az őr szemét. - Mosolygott
S aludt a zárt kehely.

Miatta minden talpig
Acélba öltözött,
Ő pihent: Isten álma
Tigris-fogak között.

S aztán - egy éjjel mégis
- Így esnek a csodák:
Az őrség szunnyadott el, -
S kinyílott a virág.