Reményik Sándor

A sírtól a bölcsőig

A bölcsőjéhez invitáltatok.
Eljöttem, vezetett a csillaga,
De én se bölcs, se király nem vagyok.
Se aranyom, s myrrhám, se tömjénem,
Se hangom már, hogy fennszóval dícsérjem,
A lábam véres, üres a kezem,
Sosem élt életemet keresem,
Nyomomban rabföld sóhajtása rezdül,
Nyögő erdőkön loholtam keresztül,
Lelkemben Erdély avarja zizeg,
Én ott nem bölcsőt, de sírt őrizek.

A bölcsőjéhez invitáltatok,
A sírja tájékáról jöttem én,
Sírtól bölcsőig be hosszú az út,
Én elfáradtam már az elején.
Mit adjak nektek? Mit adjak Neki?
Mögöttem még az erdő rémei,
Nem csalogány szól, - csak bagoly huhog...
A bölcső előtt most leborulok.
Bár bölcső-jelkép szokatlan nekem,
Temetők vándorának: idegen.

A bölcsőjéhez invitáltatok.
Engedjétek, hadd nézzek bele hát,
Hadd lássam benne beteg szemmel is
A magyar tavaszt, a csuda-csírát,
Az égigcsapó hármas csuda-lángot:
Ifjúságot, szerelmet, szabadságot.
Hadd merengjek a bölcsője felett,
S nézzem benne nagy ellen-képemet.

Az ifjúság? Én öregen születtem,
Erdélyben ősz volt, - őszült a világ,
A nagy lombhullás poétája lettem.

A szerelem? Az övé roppant rózsa,
Az enyém kicsi, dérütötte bimbó:
Lehullt, mielőtt kinyílhatott volna.

S a szabadság? Ő letört minden gátat,
Gátszakadásként jött rá a halál.
Én: mint a "lassan fogyó gyertyaszál".

A bölcsőjéhez invitáltatok.
Ti őrizzétek a bölcsőt tovább.
Én visszamegyek, és tüzet viszek,
Lopott tüzet a Királyhágón át.

A bölcsőjéből loptam a tüzet,
De nekem ez a tűz csak arra kell,
Hogy húnyó fáklyám rajta gyujtsam fel,
És ott, a sírja felett égjek el.