Reményik Sándor

A szépség Egy-Isten nevében

1. Papszentelés

Kislányom, hajtsd meg a fejed!
Nem mintha büszkén tartanád -
De szertartás ez itt most, ládd.
Vén bűnös pap: ifjú paptársamat
A Szépség egy-Isten nevében,
Ki ezer változásban egy marad:
Én Téged most megáldalak.
Istenemnek méltatlanul bár
Hivatalos szolgájaképpen,
Szolgálatára szentellek föl:
Légy az Övé most már egészen.
Szíveden szivárványpecsét ez,
Eszme s forma mind mélyebben tiéd -
Költő vagy és költő leszel,
Hirdetned kell egy száműzött Igét.

Kislányom, hajtsd meg a fejed,
A Szépség egy-Isten nevében
Teszem rá megátkozott kezemet.
Ha van rajtad is költő-átok:
Szépségben oldódjék fel mindíg
S ragyogjon a szomorúságod
És világoljon messze földre -
Ez legyen a feloldozásod.

2. Költő-káté

Kislányom, hasztalan a bánatunk,
Hogy megmutattuk túlságig magunk.
Erre rendelt a Szépség-Isten minket:
Kitárni kincseinket, sebeinket.
És vallani, örökké vallani - -
Rá a megértő igét hallani,
S mit mások tán gyóntató-papnak szántak:
Fülébe gyónni az egész világnak.
Erre rendelt a Szépség-Isten minket.
Mi-fajtánkból a legszemérmesebbnek,
Legmimózábbnak is ez a sorsa, átka,
Tragédiája s felmagasztalása.
Más titka övé, de a miénk másé.
Szent szemérmetlenség: ez a költő-káté.

Hiába vonnánk vissza hát szavunk:
Kislányom, nem a magunké vagyunk.
Kitárni sebeinket, kincseinket:
Erre rendelt a Szépség-Isten minket.

Világ titkának kivallói, mi:
Egy világ helyett tudunk vallani.
Csak: szent legyen a "szemérmetlen" szó,
A sorsfolyóba súllyal-csobbanó.
Döbbentő és hökkentő, mint a kő,
Mit lezúdít egy rejtelmes tető!
Gyermeki lehet, naiv ne legyen,
Rajtunk ne mosolyogjon senki sem!
Felénk megilletődött részvét szálljon -
De ki részvétet érez, sohse szánjon!
Érzésünk levetkezett gyönge testét
Verssoraink páncélba öltöztessék!
Szavunk, mint kötéltáncos a kötélen,
Örvény felett fusson borotva-élen.
Le ne szédüljön se jobbra, se balra,
Nagy lélekzettel az iramot tartsa,
S mint a kilőtt nyíl: a célt úgy találja -

Máskép, Kislányom, elveszett a játszma!