Reményik Sándor

A ti unokáitok

     Jó Szüleim, ott messze túl
Minden hívságos földi vágyakon:
Ne haragudjatok:
Benépesítve látni árvaságom
Asszonnyal, gyermekeddel,
Lett volna legfőbb vágyatok.

Hogy magyarázzam meg
A magyarázhatatlant,
Az elemezhetetlent:
Mért nem lehetett és mért nem lehet -
Végső titkát végzetes életemnek
Hogy magyarázzam meg?
Előttem is homály
A végzet gyökere -
Csak egy-egy fényes, tudatos fonál
Vezet a mélybe le.

Meghalok, és a kripta ormán
Címert fordít meg az Idő keze.
Meghalok s velem az Apám neve
Meghal. - De meghal-e valóban?
Hát az a sok-sok vérpiros virág:
Vérem cseppjei az erdélyi hóban?

Jó Szüleim,
Én nem adhattam nektek unokát.
Szöszkét, barnát, amolyan igazit,
Akivel játszani lehet,
Aki meglovagolta volna térdetek.
Dehát -
Adtam mégis egész hadsereget.
Először csak vad szabadcsapatok
Voltak: népfelkelés,
Fésületlenek, rakoncátlanok.
Nem csoda, ha oly bizalmatlanul
Nézegetted őket Apám, szegény -
Édesanyám, csupán Te simítottál
Titokban végig mindenik fején.
Ó, versek, versek, lázas látomások,
Megfeszített szívem
Anyaméhéből teljes fegyverzetben
Kilendült suta óriások - -

Ó, Szüleim:
Megannyi unokátok.
Vannak közöttük törvényes fiak,
És vannak törvénytelenek -
A hatalomnak
Nem nagyon kedvesek.
De most már fegyelmezett hadsereg,
Halálosan komoly,
És komoly-számba veszik mindenek.
Nyolcszáz legény -
Ütemre lép.
Nem szerteszét lohol.
Ha kell, beássa magát valahol.
Mikor szükséges, várat ostromol,
Ó, szüleim,
Ha megfogant is rajtam
Valami furcsa átok -
Nyolcszáz bizony: ütemre lép,
Dalolva lép -
S mind a ti unokátok.
Igaz, nem bársonyarcú, símuló,
Édes, csacsogó, csacska hús-vér gyermek -
De azért ugye mégis, mégis szép
És szívdobogtató -
Ahogy dübörgő, zárt hadoszlopokban
Jövő felé, cél felé menetelnek?!
S a menyetek, a menyetek??
Ó, Édes Szüleim,
E tündér-titku nő,
A Múzsa
Mostanság újra
Mutatja magát,
Hogy megtermékenyítsen engemet
S unokát adjon Nektek, unokát.
E pillanatban
Talán a Déli Kárpátokban bujdosik,
És találkozik fent a Szabadsággal.
Holnap talán
Kezében a felütött Bibliával
Suhan szobám szürkülő csendjén által.
Holnapután kézenfog s szembeállít
Ellenséges erőkkel:
Ahogy lehet.
Ma - tegnapi hangulatot temet.
Ó, szüleim -
Ez a ti menyetek.

S jobb lett volna
Egy földi nő,
Lett volna bár
A földreszállt angyal maga?
Anyám -
Az anyaszívnek még egy angyal se jó -
Mert akihez hozzáment: a fia!!

S ó Szüleim,
Jobb lett volna talán
Rettegni minden
Sarokbanülő és gubbasztó rémtől?
Skárláttól és diftériától,
Tizedet szedő gyermekbetegségtől?
Új sorozástól, új mozgósítástól
És új Heródesektől?!

Így - nézzétek, az unokáitok
Mennek, s ajkukon ki nem fogy az ének -
Mennek, vigasztalni mindeneket,
S vigasztalással hozzám visszatérnek.
Nekik nem árt sem vörheny, sem Heródes,
Nem ártanak bíborbanjáró rémek.
Mennek, és zengve nőnek fel az égig,
Sem élet, sem halál nem árthat nékik.
Nem árthatnak mélységek, magasságok,
Nem angyalok és nem hatalmasságok,
Nem jelenvalók s nem elkövetkezők -
És semmi teremtmény nem árthat nékik.

Mert eszmék és igék ők.