Reményik Sándor

Amíg a nagy kúrián átmegyek

Ősz mosolyog a nagyudvar felett,
Amelyen most gyakorta átmegyek,
Ha nem is négyszer Isten egy napjába,
Mint hajdanába.
Az udvaron métázó gyerekek,
Zsongító, édes lárma...
Behúnyom a szemem... még meglehet,
Valamiből szekundát fogok máma.

Aztán mégsem az emelet emel...
Elnyel a pince szája.
A nyomdába megyek.
Apokaliptikus vasszörnyeteg
Bömböl ott lenn: a nagy rotációs,
Ítéletes idők titánja,
Vértelen harcunk negyvenkettese,

Vele van beszédem, vele.
Reá akarok bízni valamit,
A lelkem titkait,
És megfésülni őket utoljára,
S megáldani, mint a mesék királya
Búcsúzó fiait,
És úgy bocsátni el a nagyvilágba.

Ősz mosolyog a nagyudvar felett,
S a hűvös, késő őszi nap sugára
Megilletődve, elfogódva száll
Egy kis diáklány aranyos hajára.
Egy percre megszűnt minden földi átok,
Az Inferno halkabban dübörög -
Irígyelik a napfényt a diákok.