Reményik Sándor

Árvíz

"Árvíz! árvíz!" sikoltják mindenütt
Riasztó hír-harangok.
Amerre nézek: tenger a világ.
Kilépett medréből a Bánat,
Elszakította gátját a Betegség,
Hidakat sodort el a Balszerencse,
A Nincstelenségnek már partja sincs,
A viskók eltűntek, a paloták
Talapzata alámosva inog,
És mindenünnen kezek nyúlnak ki,
Szegény, kapaszkodó kezek az árból,
Keresnek valamit, hogy mit, maguk se tudják.

Mivel dugjam be fülem, hogy ne halljam
A vészharangot, - hogy vakítsam meg
Nyomorúságra táguló szemem?
Hogyan némítsam el a rettegést
Világban elszórt szeretteimért?
Hogyan markoljam meg a kezüket,
Hogy mentés helyett akaratlanul
Le ne rántsam magammal őket is?
Mert víztől sodort szegény száraz ág,
Tehetetlen gally az én kezem is.
Visz a betegség, tép a balszerencse,
Ragad és eltemet a szomorúság.

Örökkévaló Árvizi Hajós,
Kegyetlenül kegyelmes,
Ki láthatatlan ladikoddal
Lebegsz a nyomor vizei felett, -
Ki némelyeket felveszel hajódra,
Ki másokat a mélybe visszalöksz,
Én nem tudom, csak Te tudod, miért -
Ó, vedd fel az én kedveseimet! -
Mindenkit, akinek szívétől
Az én szívemig szálat feszítettél.
Nem tudok én most népekért,
Világokért fohászkodni Tehozzád,
Egyesekért, személyszerint könyörgök:
Ne hagyd, ne hagyd, ne hagyd alámerülni!
Örökkévaló Árvizi Hajós,
Kegyetlenül kegyelmes,
Ki láthatatlan ladikoddal
Lebegsz a nyomor vizei felett -
Ha nem férünk fel ladikodra mind
Tehetetlen, nyomorult emberek:
Ó, vedd fel, akiket én szeretek!