Reményik Sándor

Boldog testvérünk

Izzó nyáron és télvíz idején
Boldog testvérünk, Te élsz a Hegyen.
Fenn a Hegyen.
Ahol a Mindenütt-jelenvaló
Leginkább van jelen.
Ahol még én is megtaláltam Őt,
A kegyetlenül is kegyelmeset,
Tőlem vonakodót
S rejtőzködőt.
A választottak közül is bizony
Kiemelt Téged.
Sziklák, fenyők közé besorozott
Hű testőrének.
Mi minden történt idelenn azóta,
Hogy titokzatos, hívó harangszóra
Elindultál könnyű, szabad szíveddel
Kis kápolnából mérhetetlen Dómba! - -
Hozzád a völgyek fájó moraja
Tán nem is ér fel.
És ha felérne, rögtön összeolvad
A csúcsok énekével.
Ott lehet ünnep igazán az ünnep,
Milyen ünneped lehetett Neked!
Sas-szárnya nő ott a Hallelujának
S ezer fenyővel együtt zengheted.
Beszél hozzád
A szívre súlyosodó roppant csend -
S a szíved mégis könnyű és szabad
És mint az angyal csengetyűje cseng.
Gyönyörködsz a ködben s a napsugárban,
Ott gyorsan borul és gyorsan derül -
Gyönyörködsz a remegő rengetegben,
Ebben az óriási orgonában.
Tapossa billentyűit a vihar:
Dicsőség Istennek a magasságban!

Hiányzik itt a testvérek közül
Arcod nagyon.
Én pedig fájdalmasan irigyellek,
Hogy hegyen élsz
Gyönyörű szolgálatban, szabadon!
Én minden mélységnél mélyebbre estem
És tehetetlenül csak vonszolom
Jóra képtelen, lélektelen testem.
De üzenek a fentvaló világnak:
Még tisztelem a nagyságos sziklákat,
Még szeretem a szakállas fenyőket,
Ó, símogasd meg helyettem is őket!
És mondd a ködnek s mondd a napsugárnak:
Reménytelenül is híve maradtam
A nagy Dómnak s a zengő Magasságnak.
Azt mondják: értem is imádkozol.
Ó, imádkozzál értem!
Hogyha már emelkedni nem tudok,
Zengjem a szürke kétségbeesésben,
A tépettségben és idegenségben,
Azértis, azértis,
Amit az első kábel-távirat
Zengett mélyen a tengerszín alatt,
Szörnyek közt, örökkévaló sötétben:
Dicsőség, Dicsőség,
Dicsőség Istennek a mélyben!