Reményik Sándor

Egy Hymen-hírre

I. Ezt mondja a költő

Tán szebb lett volna úgy, ahogy megírtam:
Özvegyen mindhalálig.
Szőke hajkoronában diadémként
Egy síri mécs világlik.
Tán szebb lett volna úgy, ahogy megírtam.

De hát így is szép. A nő nő marad,
A férfi férfi, és az élet élet,
S a költő azért költő, hogy kisüssön
Az életen is túlnövő meséket.
A mese mese, és az élet élet.

Amit megírtam, mégis csak megírtam.
Az én mesémben a régi marad.
Hiába fon új mirtuszt homlokára
A fellángoló életakarat.
A fantáziám "Özvegy"-e marad.

És most Úristen, kápráztató köddel
Fedj el emléket, szenthegyet és multat.
Adj az élőknek zengő üdvösséget,
Adj a holtaknak csendes nyugodalmat.

Adj a holtaknak csendes nyugodalmat.

2. Ezt mondja a halott

Menj békességgel, szívem asszonya.
Üzenem néked: értem lelki vádat
Egy pillanatig se érezz soha.
Megmérhetetlen csillag-távolokból
Üzenem néked: hogy közel vagyok.
Üzenem, hogy közelgő esküvődön
Boldog örömmel leszek násznagyod.

Az én szívemből már mindent kimostak
Az örökkévalóság vizei.
Elsüllyedtek a kis papír-hajók:
Vágy, féltékenység játékszerei.
Lefoszlott lelkem örök dallamáról
És elhalt minden kísérő zene.
Maradt a dallam maga: szeretet,
És azzal vagyok szinültig tele,
Szeretlek, asszonyom, a túlvilágról,
És áldom azt, ki a földön szeret,
Aki legyőzött engem, győzhetetlent.

Menj békességgel, az Isten veled.

3. Ezt mondja Jézus

Bizony mondom, elmúlik e világ.
És bizony mondom, megmaradok én.
S bizony, ha két szív egy ütemre dobban,
Az egy-ütemben ott dobbanok én.

Bizony mondom, elmúlik a világ.
És bizony mondom, én megmaradok.
S akkor nem két-két szívet kötök egybe,
De a szívekből koszorút fonok.

S mind, aki egymást idelenn szerette,
A csillag-koszorúba bekerül,
S ragyog szerelmük tisztán, szabadon,
Testetlenül és véghetetlenül.