Reményik Sándor

Elődeim emberségéből

Keményen éltek ők,
Kereskedvén a vassal,
Dolgoztak verejtékkel,
Éjt egybetéve nappal,
Raktak garast garasra,
Szereztek házat, telket,
Maguknak nyugodalmat,
Nekem független lelket
Az én elődeim.

Kenyerem mindíg megvolt,
És nem egyszer kalácsom,
És kevés küszködésem
És soha adósságom.
Mikor a léghajósnak
Nincs homokzsákja semmi:
Könnyű magasra szállni
És poétának lenni,
Görnyesztő gond híján.

Én mindent készen kaptam
Áldott elődi kézből,
Éppen csak a szivárvány
Hiányzott még az égről.
Vén vasoszlopokra
Szivárványként feszültem,
Egemet ők tartották
Mohosan és derülten:
Nincs semmi érdemem.

Ó, ritka költő-sors ez!
Látom: körös-körül
Az író-becsületre
Mily sok súly nehezül.
Érdek-csapdák között
Hogy kell haladnia,
Jó, amikor nem kell
Lelkét eladnia
Darab száraz-kenyérért.

Ó, ritka költő-sors ez!
Intem is magamat:
Míg van vas-tartalékod:
Becsüld meg sorsodat:
Magam emberségéből
Én senki-semmi lennék,
Vasnak és verejtéknek
Dícséret és dicsőség.
Dícséret és dicsőség.