Reményik Sándor

Gyorsvonati mozdony

Már régen vágyom lefesteni Őt,
Bár azt sem tudom, mit szeretek benne,
Vas-kengyelfutó alakja előtt
Mért állok, mintha jóbarátom lenne.
Mit bámulok rajta: a zord erőt,
Vagy azt, hogy bár az ember teremtette,
Valahogy emberfelettire nőtt, -
A kurta kéményt, a hosszú kazánt,
Kúp-mellét, mely a végtelenbe szánt,
Mérföldnyelő roppant kerekeit,
Mik az útjába álló akadályt
Összemorzsolással fenyegetik, -
Roham-formáját, mely bús és merész,
Véres szemét, mely hosszú éjeken
Távoli, ködös virradatba néz?

Szalonkocsit vontató vad vitéz.
Vonszolja magával az életet,
Pedig oly mindegy neki az egész.
A Kőrös-völgy vad sziklája alatt
Hányszor vitt engem is e vad lovag.
Szakadt róla a fekete verejték,
Zordon hangját a zordon sziklatornyok
Ezerszeres erővel visszaverték.
Fújt dühében és nem nézett oda,
Hol a haragos szirti szellemek
Zúgták: imhol az ember zsoldosa.