Reményik Sándor

Hát jártam ott is...

Hát jártam ott is... régi otthonodban.
Az üres fészek mélységeit mértem,
Lelked nyomait félve tapogattam.
Vázlatok, képek, írott lapok... tervek:
Nagy, drága, rendezetlen hagyaték - -
Káprázó szemem előtt ellebegtek.
A műterem... Túl változáson, végén
Még minden zugból Te tekintettél rám
Derült szemmel, - én húnyt szemű Testvérem.
Nyugodt voltam, fájdalmasan nyugodt.
Tudtam: az üvegtetőn át lassan kicsaltak,
Magukhoz vontak fel a csillagok.
Tudtam: vonzott a festhetetlen Kép,
Az örök fészek, örök menedék,
A Műhely, hol nincs vázlat, töredék,
Te odaszálltál, dél-szerelmes lélek
Elköltözésre mindíg-kész madár.

Az elhagyott, a földi műteremben
A kecskelábú asztal most is áll.
Tudod, amelybe mindíg belebotlott
Mindenki, és Te magad is naponta.
Ott áll a furcsa munka-asztalod,
De nincs most rajta más, csupán a képed,
Fénykép, kulcsolt kezű, magasba-néző,
Szem, mely így szól: Uram, ha akarod...
Oda tettem most egy cserép virágot,
Sokbimbós cikláment, húsvét előtt.
Virágozzon Neked az ünnepen,
Itt, az elhagyott földi műteremben.
A virágot oly gyönyörűn szeretted,
Tán észreveszed a képed előtt,
Ha felnézel, ha elfordulsz is: látod
Az ügyetlenül odatett virágot.
S ha láttad, buzgó igyekezetemben
Hogyan botlottam meg a kecskelábban, -
Nevettél bizton, csengőn, édesen
Ott, abban a szent és fényes világban,
Ahol fölényes minden mozdulat
S a lélek nem botlik meg önmagában.