Reményik Sándor

Kísérő levél borbereki verseimhez

     Testvér, aki a lelked ideadtad,
Hogy egésszé tedd az én lelkemet:
A mű, a kettőnk műve szárnyrakél -
S ma titkos ünnepet ül Borberek.

Mert hidd el: reánk várt az ősi erdő,
Reánk vártak a sziklák, patakok,
Szunnyadó lelkük nekünk tartogatták
Mi fedeztük fel, mienk a titok.

Mert ezeréve tartanak a sziklák
Ott néma, komor prédikációt;
De nem volt, aki megértse a lelkük,
S kimondja helyettük a néma szót.

Rab volt a fák, a sziklák lelke, rab volt,
S nem tudta senki, egyedül mi tudtuk.
Mi vagyunk a szabadságharcosok:
Az erdő lelkét felszabadítottuk.

S most végigvisszük kunyhón, palotán,
Ahova bekopogunk: szélvész támad,
S utána talán tisztább lesz a csend,
És talán méltóságosabb a bánat.

De mindegy végül, hogy mikép fogadnak
A kunyhók - és mikép a paloták.
Mi felfedeztünk egy darab világot:
Új Kolumbuszok, új Amerikát:

És az a világ minket ünnepel.
Hallod, hogy harsonáz az éjji szél?
Ma felénk hozsannáz a rengeteg,
És felénk remeg minden tű-levél.

Rajtunk keresztül beszél Borberek,
Beszél fennszóval, beszél a világnak!
Mint a szülők az apró gyermeket:
Mi szólni tanítjuk a Mammuth-fákat!

Emlékszel, Testvér, hogy' mondja az Írás?
Hogy "a teremtett világ kínjai
Az Istenfiak után epedeznek".
Most mi vagyunk az Isten fiai!

Testvér, ma Borberekre jer velem,
Ma Borberekre küldd a lelkedet.
Győztünk. Szúrjuk az ősfenyők tövébe
Én a tollamat, Te az ecsetet.