Reményik Sándor

Különös

Oly különös: alig érintem néha
Habkönnyű kézzel önmagam:
S lelkemben máris összeáll
A rím, a vers, a kép, a táj,
A percnek ördögi bűbája van.

S máskor kovácsolom, hogy szinte fáj,
Idéző akarattal magamat,
Mint dühödt kovács a tüzes vasat,
És kétségbeesem,
Hogy egy hangulat megkísértett,
Gyümölcs, igéző, aranyalma,
Lehullni mely még meg nem érett.
S akkor tudom:
Nem szüleik ma semmi, semmi,
Meddőn, némán kell továbbmenni.