Reményik Sándor

Lelkem király...

Lelkem király és trónteremben ül.
Aranyos, kongó trónteremben, -
Bíborbaldachin alatt, - egyedül.

Lelkem király és trónteremben ül,
S a szomszédba, a királykisasszonyhoz
Nagynéha, álmokat küld - követül.

És néhanapján követet fogad,
A szomszédból, a királykisasszonytól:
Apródokat, - halkléptű álmokat.

És néhanapján messze-messze néz,
És fáj neki az üres trónterem,
És a fején a korona nehéz.

De néha jólesik a zord Magány,
S a sisaktalan, bús, fürtös fiú,
Kit hozzá küld a szent királyleány.

E Magány: önként vállalt és akart,
És mégis sorsszerű és kénytelen,
Mint egy Istentől rám övezett kard.

A király udvarmestere a csend,
Ajtónállói: dárdás csillagok,
S az ég az ágya, melyben elpihent.

A király magas trónteremben ül,
S a márványlépcsőn nem száll le soha,
Mert szomorú, de szép így, - egyedül.