Reményik Sándor

Márványtömb

Áll formátlanul, faragatlanul:
Nyers, puszta kőtömb, szikla-hatalom,
A művésszel áll szemközt zordonul,
Ki tépelődik már az Alakon.

A felszikrázó márványereken
Sivár, kietlen dac vonaglik át,
A kő, s a lélek perbeszállni kész:
Vajjon ki nyeri meg ezt a csatát?

A művész büszke homloka mögött
Bontakozik fénylőn egy istenarc,
A természet, az ős márvány tagad:
Ember, minek az egetvívó harc?

A véső cseng és döng a kalapács,
A márvány tűr és konokul kacag,
Egy elhibázott mozdulat csupán,
S a formán újra úr az ősanyag.

A véső cseng és döng a kalapács,
Tán - évekig - míg elkészül vele,
Talán a márvány istenarcot ölt,
Talán a művész elpusztul bele.