Reményik Sándor

Másokat megszabadított...

Ó, drága Orvosom!
Bölcs és derült férfiú, atyai jóakaróm Te!
Borzasztó betegségben haldokolsz hónapok óta.
S ezreken segítettél, ezreken!
Ha akadna káromló száj: mint ama Názáretihez, szólhatna Hozzád:
Másokat megszabadított, most magát megszabadítani gyönge!
Jaj, nincs hatalma senkinek megszabadítani Téged!

Isten tudja, s én tudom, érettem is mit cselekedtél!
S én, mit cselekedtem éretted én, mióta ágyhoz szegezett a kór?
Virágot vittem kétszer, s háromszor ha meglátogattalak mindössze talán.
Mosolyogtál, mindíg mosolyogtál, tudón, megadón és fölényesen.
S szóval elibém kerülve, könnyűvé s egyszerűvé tetted
Számomra a szív súlyától irgalmatlan-nehéz beszédet.

Betegszobádba benézni, ne haragudj, nem tudok, nem merek immár -
Halálosan értelmetlen, mindkettőnknek értelmetlen volna ez immár.
Megyek sok-bánatos, ritka-örömös utamon tovább
S megpróbálok ritka-örömöt szerezni azoknak, kiknek még lehet.
S elhagylak Téged, sorsodra hagylak Téged, - tehetek-e máskép?
Kiránduláson leszek talán a havasokban,
Amikor meghalsz és eltemetnek Téged.
És talán ki sem is kísérhetlek akkor a temetőbe.
Az élők élnek, a betegek szenvednek, nyugosznak a halottak,
Ha én feküdnék így, ilyen tökéletesen reménytelenül:
Kis-unokáddal játszanál ugye Te is,
Ha már beadtad a zsongító injekciót az örök-estére nekem?
S rám gondolva, csak néha-néha komorulna el tűnődve az arcod,
S kijőve szobámból, odabólintanál a hűséges munkatárs kérdező szemének:
"Baj van, Amália Testvér, baj van, bizony nagy baj van itt. -"