Reményik Sándor

Még élek...

Még élek és még mindíg dalolok,
De már a szívemet
Kitépték keblemből a viharok,
S úgy zengetik: tőlem idegenül.
Rajtam át
Dalolnak régelhantolt istenek,
S önnön beszédemre nem ismerek -
És rajtam át a Végzet teljesül.

Rajtam át
Népek mennek az Ítélet elé,
S keresztül rajtam roppant folyamok
Hömpölyögnek a deltájuk felé.

Még élek és még mindíg dalolok,
De már a szívemet
Kitépték s elvitték a viharok,
S nem magamé: a viharé vagyok.

És ha majd elcsitult a fergeteg,
Ki tudja, - döbbent ámulattal érzek
Szívem helyén talán
Egy sötét lyukat, véres ürességet.

Kit pengetett a szelíd esti szél
S borzongatott a hűvös alkonyat:
Magától - hogy adna az árva lant
Ilyen sikoltó, égő hangokat?

Az Idő, ez az óriás legény
Tépdesi lantom s lelkem húrjait,
Övé a dal, övé a költemény.

S félek, a dal, amit életrehív,
Sötétebb, súlyosabb,
Mint amit elbírhat a lant, a szív.

S félek, egyszer vasujjai alatt
Sikoltva végsőt búg a gyönge hárfa -
És elszakad.