Reményik Sándor

Méltatlanul

1

Szakadoztak a halaktól a hálók
A csodálatos halfogás után -
S a Csodatévő már a parton állott.
S ahogy vergődtek hálóban a halak
S kínjukban vadul egymásnak ütődtek,
Úgy ütődött sok gyötrő indulat
Egymásba Péter szakadó szívében.
Egész éjjel hiába fáradott,
S hiába eddig egész életében -
S most ennyi hal - és ennyi hangulat
És ennyi mélység és ennyi Csoda -
Ennyi szeretet, ennyi félelem -
Jaj, nem lehet meghálálni soha!
Még szembenézni sem lehet Vele -
Azzal, aki a Csoda okozója.
Az ő csodáit el nem bírja háló
S el nem bírja a lélek rongy-hajója!
Olyan jó lenne mindég vele lenni,
Kék ég-csodában, mélység mámorában
S mégis jó volna futni, messze menni!
Hisz a szakadék áthidalhatatlan:
Itt csupa szenny - ott csupa tisztaság,
Itt egy állhatatlan pillangó-lélek,
Amott egy égig-érő kék virág.
Szürcsölni mézét egyetlen üdvösség
S ugyanakkor biztos szentségtörés,
Ülni mellette: simító sugár
És a vesékig lehatoló kés.
Mert teljességgel méltatlan vagyok,
S hamisság minden, mi kijő belőlem,
S fertőzi még a lehelletem is
A Genezáret esti levegőjét -
Azért Uram: ragyogó kék virág,
Ki állsz a parton mozdulatlanul:
Eredj el tőlem!

2

Nekem nem volt az Istennel soha
Ilyen döbbentő nagy találkozásom.
De csodáit emberszívekben látom.
Mindenki, akit valaha szerettem,
S aki jóságát reám pazarolta:
Nekem csoda volt, isteni csoda.
Közel volt hozzám - s végtelenül messze,
És mindíg végtelenül nagyobb nálam,
És nálam mindíg végtelenül több,
Hozzásímulni alig mert a vállam
S érinteni alig mertem kezét -
És szakadék volt így kettőnk között:
Gyönyörű és borzasztó szakadék,
Mint aki néma áhítatra döbben
S emberben sejti meg az Istenét.
Nekem minden drága testvér, barát
Virág volt, kihez méltatlan vagyok:
Üdvösségemre felnőtt kék virág.
És mert csodának láttam és akartam,
Ki áll a parton fénylőn, mozdulatlan,
Ő tisztaságban - én a szennyes árban,
Ő teljességben - én az ürességben,
És bárha tudtam: nélküle nincs élet,
Ki-kivágyott a kiáltás belőlem:
Testvér, tisztaság, igazság és élet:
Távozzál tőlem!!