Reményik Sándor

Régi csoportkép előtt

Baráti emlék: "érettségi kép",
Húsz éve itt függ a szobám falán,
Húsz év óta talán ma legelőször
Néztem e kép szemébe igazán.

A fényképész csoportba állította
És lombfűzérrel fonta őket át,
Az élet pedig szerteszét dobálta,
Mint egy csoportba lecsapó granát.

Két szomszédomra hull tekintetem:
Egyik, gondolom, mezőségi pap, -
A másik néma kertész, muszka síkon
Porával éltet vadvirágokat.

Sápadt homlok a jobb sarokba fenn,
Kemény tornász, mindenkit letepert, -
S már akkor intett neki messziről
A temetőnél is szomorúbb kert.

Alul a két utolsó szörnyű sorstárs
Egymás mellé hogy is kerülhetett?
A fotografus megálmodta tán
Önként kihívott testvér-végüket?

A csillagásztól Csehszlovákiában
Szeretném ma este megkérdeni:
A földrengésből elég volt-e már?
S mit mondanak a csillagok neki?

Az akkori fesztelen cimborákból
Barátom mostanig csak egy maradt,
Ha bírnám, járnám vele még ma is
Szerelmünket: a nagy havasokat.

Az élők közül azóta nehány
Életem ködvilágán átsuhant,
Húsz év után éppen ma kellene
Találkoznunk: kiket nem rejt a hant.

Ma kellene összesereglenünk
Vezetőnk, a nagy "Tanító" körül,
Kinek vetéséből egy kis magot
A lelki roncs is őriz örökül.

Ma kellene összesereglenünk,
S vajjon van kettő, ki találkozik?
Vérbefúlt az első decennium
És fáradtságba fúl a második.

Akik élnek, ó, hány határon át
Kellene árkon-bokron futniok,
Hogy köszöntsék a kút mellett a fűzfát
S templom tövén a kollégiumot.

Állok a régi csoportkép előtt,
Saját sorsom is reám nehezül, -
Mintha kihűlt, üres és óriás
Granát-tölcsérben állnék egyedül.