Reményik Sándor

Sehol sem

Egyik faluból a másikba mentem
Füves térségen át.
Reményzöld volt a rét füve, - de gyér.
Nem sokkal dúsabb, mint ősz évadán
A fakó, sárga gyep.
De a tavasz lengett a levegőben,
S opálos álomfátyolon keresztül
Csillogtak messze Várad tornyai.

Sehol senkifia.
Kietlen volt a rét.
Emlékszem: ősszel sem kietlenebb.

De mégis!

Egy agg ember jött szemközt énvelem,
Véresszemű, toprongyos, különös:
Savószín bajusz, ősz zuzmó-szakáll -
És kinyujtotta aszott csont-kezét.

Pár pénzdarabot vetettem neki.
Hála-szava most is fülembe cseng:
Egészséget, erőt adjon az Isten!

Adjon, adjon, - hisz éppen abba járok:
Bólogattam magamban.
Ezért járok faluról-falura,
Városról-városra, - ezt kutatom
Ez int nekem opálos fátylon át,
Mindíg csak messziről,
Csillogva, mint Nagyvárad tornyai, -
Egy óra mult.
Ahogy szomorún visszaballagok
Egyazon úton, a legelőn át, -
Halotti csendben
Megintcsak szembejő az emberem,
A fakó kis öreg.
Nem kéreget. Megáll.
Köszönt engem, mint régi ismerőst.
Nevet furcsán, búsan, mindent-tudón.
A két kezével kétfelé legyint,
A két falu felé,
Hunyorgat a szemével,
S mintha meglelné a gondolatom,
Úgy mondja ki helyettem hangosan:
Itt is semmi, - ott is semmi!
Hehe! Ugye instálom?...

Egy percre meghűlt szívemben a vér,
Aztán meggyorsítottam léptemet.
Mentem, mentem, mindegy, hogy merre már.
Vissza nem néztem volna egy világért.
Utánam álomfátyolon keresztül
Integettek Nagyvárad tornyai.