Reményik Sándor

Szordinós dal a mi nagy bánatunkról

Az ajkunkra már alig-alig vesszük,
S ha vesszük, halk és szordinós a szó.
De telítette a mi életünket,
Keserűn, mélyen, mint tengert a só.

Átfut a hangulatunk szövetén,
Sötét mintában még sötétebb szín,
Vagy komor tűzű bíborcsillogás:
Lement nap tüze lelkünk vizein.

A hegedűink halk szólóiba
Mint az orgona, tompán belebúg,
Minden kis gond-ösvény feléje tart,
Ó ország-útja, széles bánat-út!

Mi lombhullató előtéri fák,
Mi láthatón és nyilván szenvedünk,
De ez a bánat ködbeveszett csúcs,
Ez a mi láthatatlan hátterünk.

És jó ez így. E toronymagas bánat
Magához vonta fel minden bajunk,
S mi ezer apró felhő-bánatunkkal
Titáni vállára támaszkodunk.