Reményik Sándor

Vajda János szelleméhez

Én nagy rokonom, ó zokon ne vedd,
Ha Rád vetem ma borús szememet
A hullámok a nagy hajóhoz tolnak,
Futok feléd ma, én magános csolnak.

Költő voltál, de ah, hideg e szó,
Takarni annyi kínt, tövist, sebet,
Elfedezni a megmérgezett forrást,
Ahonnan mégis áldott dal eredt
Magadnak pillanatnyi vigaszul,
Mint mikor egy parányi fénysugár
A feneketlen sötétségbe hull.

Költő voltál, de mily szelíd e szó,
Mint zengése halk Ave-Máriának; -
Ahol Te jártál, feketék a tájak
S a völgyet gomolygó köd fekszi meg.
Költő voltál, de átkozott kezek
A mosolyodat is torzzá facsarták.

Költő voltál, és én is az vagyok,
A mi sorsunkon egy átok ragyog,
Te nagy hajó bár, én csak pici csolnak:
A habok egy örvény felé sodornak.

A szót, mely másnak oly csengőn, símán jő,
Mi törjük, mint a búzát a malomkő.
Más kifele csatáz, de jaj, nekünk
Magunkba szúr égő tekintetünk.
Mást megvigasztal pénz, asszony: talált kincs,
Nekünk az fáj, amire orvosság nincs.
Néz melegen más lepkére, virágra,
Mi ketten tudjuk, hogy minden hiába.
Nekünk az élet ketrec, fülledt, fojtó,
Benn hitek, csókok, nyugodt álmodások:
Mi tépjük véres ököllel a rácsot.

Mi érezzük: ez így mindvégig tart,
Míg "hüvelyéből kiröppen a kard"!
Én nagy rokonom, oh zokon ne vedd,
Ha Rád vetem ma borús szememet,
Volt sok testvérnek szép szava is hozzám,
De a szívem fölé csak Te hajoltál.
A költészet nagy erdejébe jártam,
S a napsugaras széltől messze, benn,
Egy sötét úton én Hozzád találtam.