Reményik Sándor

Vallomás és elöljáró beszéd

Árva nemzetség, Erdély népe Te,
Ki szegény lelkem' pajzsra emeléd,
Ki meghallgatod mindíg a szavam,
Ha magányból kilépek eléd:
Állj meg ma vélem egy szokatlan szóra,
Hadd legyen ez a csöndes esti óra
Egy fájó, nehéz, komor vallomás.

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
Mélyen, egészen, úgy, mint soha még,
Hogy lásd az árnyak nyüzsgő táborát,
Kísértetek, kétségek seregét.
Füledbe zúgjon a rémek tora,
Akik tort ülnek esett lelkemen,
Ó, mert én minden percben elbukom,
És minden percben fölemelkedem.
Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
És lásd, hogy az a fölemelkedés
Sokszor keserűbb, mint az elbukás.

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,
Mikor Rád hullt az éj köröskörül,
Száműztem lelkem legbelső zugába
Mindent, mi csak nekem fájt egyedül.
Lelkem kútjában csillagot kerestem,
És csillagokkal benépesítettem
A Te estédet, a Te éjszakád.
Bocsásd meg nékem, hogyha ez órában
Felpattantom a legbelső szobát.
Mert Neked szólott minden énekem,
És Rólad szólott minden énekem,
És sok órámat adtam már Neked,
Ezt az egy órát add most - énnekem.

Mert tudnod kell, hogy miként viaskodtam,
Hogy remegtek a gyönge idegek!...
S mibe került, hogy hajókötelekké,
Acélsodronyokká meredjenek
A kényszerűség nagy pillanatára!...
Hogy azután a hitevesztett lélek
Mint csüggedt virág, roskadjon magába.
Tudnod kell, Népem, hogy én itt hogy jártam:
Szédülő fejjel és halálra váltan,
Amíg Neked az üdvösség borát
És az örökéletet predikáltam.