Szabó Lőrinc

A Földközi-tengeren

Szűz hajó vitt első útjára, a
gyönyörű, hófehér Victoria.
Triesztben, ami volt, nagy s kicsi, hang,
mind szólt, sziréna, gyárkürt, síp, harang,
induláskor: ujjongó, messzi kör,
csakúgy zengett a visszhangos öböl.
Délután Velence. Másnap Bari.
Aztán, messziről, Kréta partjai.
S aztán valami Új; híg, meztelen,
légnemű Kék Gömb, a nyilt Végtelen,
a laza Űr, melyben hajónk maradt
csak emberi s Istenné vált a Nap:
Őt bámultam a zöld habok felett,
egyetlen ismerőst, és szivemet
ős szorongás markolta, amikor
már csak a fűrész láthatár alól
nézett rám, még átgyújtva a vizet,
és eltűnt, és rögtön éjszaka lett.