Szabó Lőrinc

A Megszűnt Én

De ha nem látták, vagy ha szeretett,
aki látta a kényszereimet,
aki előtt nem szégyelltem magam,
az előtt sose titkoltam, hogyan
kábít, mennyire szétszed a világ:
mennyire szűkűl, szédül s hogy hal át
tudatom a tárgyakba, második
személyekbe, mily ősi-primitív
áram visz, sodor ma is, éppen úgy,
mint amikor még sárkány, szél, vasút
voltam, vagy, később, napfényes határ,
tücsökdal, csillag és szarvasbogár,
minden, ami megtetszett - az előtt
ma se titok, hányszor szétrepülök
a semmibe - merevűl a szemem,
szívem lassúl - és üres testemen
hogy zúg át oly istenek gyönyöre,
akiknek a Megszűnt Én a neve.