Szabó Lőrinc

A régi játék

Régi játékom volt ez. Mint gyerek,
éreztem már, hogy minden lehetek,
ha akarom. De most akarni se
kellett: a perc unott véletlene
éppúgy rávett, mint a kíváncsiság,
a félelem deleje, vagy a vágy,
vagy a nyíló, repeső képzelet,
hogy a másik, hogy a kettő legyek,
én meg a tárgyak, én meg az, ami
foglalkoztatott. Tavasz rügyei
bujtak az ágból? - már bodorodott
zöld húsomból a bimbó! És ahogy
tetszett néha, mily tárház tündököl
bennem, mily élet, mily zsúfolt tükör,
sokszor úgy féltem, hogy nekem talán
nincs is egyéniségem! Tétován
néztem szét: színház vagyok, tarkaság,
de nem üres-e nélküled, Világ?