Szabó Lőrinc

Ami nem én

Nagy diák voltam már, de gyermeki
lelkem nem változott. Ha valami
tetszett, úgy tetszett, mint tűznek a fa:
kigyúltam, égtem benne. Ahova
néztem, harmatként fölivott a táj;
felhő árnyéka, szentjánosbogár
lámpása, minden úgy kicsalt, kivitt
magamból, úgy eltűntem a kuvik
hangjában, úgy bujtam a föld alá,
gyorsírásjelek kunkoraivá
úgy átváltoztam, hogy mint remete
éltem csak, vendég, vagy mint annyi se,
a társaim közt. S mert mindez gyanús
lehetett volna - és mert komikus! -
mesterséges józanság súlyait
raktam a figyelmemre: el ne vígy,
parányi szellő!... Így meg, ami nem
én magam voltam, nyűg lett, gyötrelem.