Szabó Lőrinc

Apám halála

Sárándon halt meg. Soká, nehezen.
Vergődött, ahogy majd az én szivem.
Sírja Debrecenben... Mindez olyan
messzi már, s kevés, és vígasztalan,
és úgy felgyűlt köröttem a halott,
hogy inkább már talán ezért sirok,
kérvén tőletek, katolikusok,
többség, ti, a krematóriumot,
a gyorsabb, tisztább véget!... Óh, igaz,
egy vadvirágos sír néha vigasz;
de kárpit, bronz, lángurna sose kell.
Gúny a gyászpompa, már nem birom el.
Szó - (szó, szép szó)! - gyúlt bennem is elég,
de most lehúz a szárnyaló beszéd.
Minden temető álcás csatatér.
A hit? Amennyit a fegyelme ér!
Apám meghalt. Közelebb jött vele
a világűr magánya, hidege.