Szabó Lőrinc

Az eltűnt Idill

Húztam már az igát kegyetlenűl.
Átkozd meg a várost és menekűlj,
sírtam fel, s mit az irígy munka tilt,
őt hívogattam, az eltünt Idillt.
És szedtem össze emlékeimet,
azt akartam, hogy megint fű legyek,
s ha szénásszekér ment át éjszaka
az utcánkon, holdfényben, s hozta a
tücsköket, álmot, a rétek szagát,
sóhajtoztam, mint a körúti fák,
s míg ahol laktam, rút csontkoponya
lett a bérház, a nagy rovartanya,
én, megint Becsen, megint Gyarmaton
akácként álltam a domboldalon:
éreztem, mint bozontos istenek
lélegzenek köröttem a hegyek,
s a kelő napban hosszan, kéjesen
mosogattam millió levelem.