Szabó Lőrinc

Cila

Cila, Cilu, Cinciri-Minciri,
Behálóznak a mozdulatai.
Itt sétál az íróasztalomon:
nők vonulnak át tükrös agyamon.
Ha valami jó az eszébe jut,
mint két szikrázó, vörös alagút
gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme.
Légy zümmög tova - szinte száll vele,
s aztán tíz percig nézi a plafont:
mi az a gyanus kis fekete pont?
Az imént papírral futballozott,
függönybe, szőnyegbe csavarodott,
most felugrik, a fűtőtestre ül,
könyvekre, az a helye. És örűl
- nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik,
végül göngyöleggé kunkorodik.
Cilu, Cinciri, hófehér Cila!
Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha...