Szabó Lőrinc

Föld

Távol körökben és szüntelenűl
úgy kanyarogtak életem körűl
a barázdái, mint egy rokoni
és óriás agy tekervényei,
nem emberiek - barnák-feketék:
azokkal gondolkozott. Benne még
a tett volt az íge, a tárgy a kép
és az anyag a szellem. Nagy, nehéz
szeme néha gúnyolt: azt hitte, hogy
cserbenhagytam. Eső és napsütés
etette, s vér és trágya. Dolgozott
s tünődött, mint én. Szép kisasszonyok,
nyírfák hajlongtak, édes álmai,
a tavaszában, s szálló képei,
rét, domb, vetés, tó, felhők és akác,
ezrével díszítették dús nyarát...
Most a Napból nézem... Föld? Sár csupán?
Én úgy látom, hogy csillag. A hazám!