Szabó Lőrinc

Háztető felett

Hisz oly zavaros voltam, oly bolond,
oly elméleti, gyáva! Annyi gond,
szegénység, szégyen, fojtott rémület,
annyi szenvedély s önvád égetett,
hogy szörnyű rosszúl éreztem magam,
s folyton halni készültem. De olyan
gyerek is, hogy egy szó, egy kis remény
szinte kicserélt, vagy egy költemény,
mely épp illett rám. Az őrülteket
nagyon tiszteltem: csak egy fékemet
kell elrontani, s én is az vagyok!
De életemnek nem gondolkozott
csak tán a bőre, csak a felszine,
és ez volt a szerencsém: sohase
láttam igazi veszélyeimet.
Mint holdkóros a háztető felett,
ingtam-lengtem, egyre vigyázva csak:
fogózz, mert mindjárt rádkiáltanak!