Szabó Lőrinc

"Őt dícsérni"

Isten jött s eltűnt; fény s füst. Sokszor én
magam voltam Ő, tartalom s edény,
bár már nem hittem. A tisztelete,
hogy imádni kell, az lett, ellene,
a legfőbb érvem. Mért van a világ?
"Őt dícsérni!" De hisz ez szinte vád,
sőt rágalom! - És láttam magamat,
amint Örök Ész, Erő s Akarat,
Napokat görget alkotó kezem
a semmiből: óh, mily félelmesen
nagy voltam, s minden mily szörnyű kicsi!
"Hogy dícsérjenek?" Még tiszabecsi
léptékben is groteszk volt a dolog,
de belementem: jó, Isten vagyok,
én, Szabó Lőrinc, s nézzük: jólesik
hallgatnom a kert nyüzsgő férgeit?
Azok bókoltak: "Urunk! Glória!"
S én felugrottam: Pfuj, blaszfémia!