Tompa Mihály

CSALÁN.

Kert virági illatozva nyitnak, -
Kellemöknek, ifjú bájaiknak
A mezőkön régen híre szárnyal...
S házasodni jött az Árvalányhaj.
Büszke, délceg a mezők lovagja,
Bokrétáját a szél hajtogatja;
És örömmel várják a virágok:
Midőn lészen lánynézőbe nálok.

Fürge komló kisérője, társa. -
És a kertig érnek nem sokára;
Bölcs tanácsért szállnak a csalánhoz,
Mely a kerttel ösmerős közelrül;
Árvalányhaj a szerint határoz:
Kit kérjen meg a virágseregbül.
Míg ügyéről délceg árvalányhaj
Biztosan beszélget a csalánnal;
Kandi komló felhág a sövényre,
Kert virágit sorrul sorra nézve.
Ittasan jár köztök pillanatja,
Mindenik szépsége elragadja, -
S akit ő mond, ajánl a sövényen:
A csalán megjegyzést arra tészen.

A mezőnek van virága annyi!
Jobb lett volna néked ott maradni...
A szabad természet nyilt ölérül
Egyszerű virágot venni nőül.
Oh, a kert virági bájosabbak!
De ne válassz közűlök magadnak!
Mert a szép arc s a kacér mosolyban,
Hűtelenség s késő bánalom van.
S kit a komló dicsér a sövényen,
Mind lefesti a csalán sötéten:

Büszke, szép a rózsa, azt ne válaszd!
Változékony s rád gyötrelmet áraszt;
Kebleden csügg, rajtad csókja lángol,
S szíve, vágya, gondolatja távol!
Ajka csábit és tüskéje vérez...
Mennyi gyász van már kötve nevéhez!
Kék iringó, megszédítve bája,
A világot elátkozva járja.
Hány virágnak szíve, nyugodalma,
Boldogsága odalett miatta!
Ilyen ő, a bájos büszke rózsa...!
S talpig ködfátyolba burkolózva,
Holdvilágos, csillagfényes éjjel
Jár szerelmes kalandokra széjjel!

A szegfűt is elkerüld, tanácslom;
Nincs mit kapni e szegény virágon!
A gyönyörrel túllakásig élve
Keble puszta, halva van kedélye;
Nincs mi búra, nincs mi kedvre hijja:
Önmagának terhe, átka, kinja.

Hagyj békét a szende ibolyának!
Nagyravágyás, képzelgési álmak
A betegség, mely kinozza őtet;
Igy mereng el: bár csak rózsa volna!
Vagy magasra felfutó folyóka...
S fehérliljom arcot mért nem ölthet...
Ilyen álmak látogatva titkon:
Lelke néked sohsem lenne itthon.

Az árvácska szép, de nőd ne légyen:
Mert unalmas, fájós, érzelékeny...
Búsan ködlik elborult kedélye,
Nincs sugára s nyájas tiszta kékje,
Sem víg, sem bús: egyik bárha volna!
Ház, amelynek mind kihalt lakója.

Rozmarint, e tudós asszonyságot
Elkerüld, amennyiről belátod!
Bölcsek, újak, szélesek beszédi,
És azt senki, még maga sem érti.
Naplójában sok van a rováson
E megromlott ember- és világrul...
És az élet ugy kikapja tőle,
Hogy ki hallja, fut, ha el nem ájul.
Elkerüld amennyiről belátod,
Rozmarint, e tudós asszonyságot!

Elég a harangvirágra ennyi:
Nem jut szóhoz közelébe senki;
Ő beszél... beszél... forogva nyelve,
Mint lapát a szó-árt partra verve.
Ami hír jut e jó hirharanghoz:
Véle tüskét bokrot béharangoz. -

Ne nyulj hozzám, ő szegény, holdjáró;
Csupa szellem, csupa finom áh! oh!!
S bazsarózsa majd kicsattan képben:
Egészséges! meg fog hizni szépen!

Hűtelen virág a felfutóka...
A szép hajnal többet tudna róla;
A liljomok négy testvér-családja:
Egymás ellen támadt fel csatára;
Nagy hibája a kis délikének:
Hogy álmából csak déltájban ébred.

A pipacs pompázik más mezében;
Még az is csak állna rajta szépen!!
Mit beszéljek a jó tulipánrul...?
Pézsma, nárcis petrezselmet árul.
Mályva, izsóp, ciprus, menta, zsálya,
Szépséges virágok egyremásra!
                  -
A csalán a rágalomhoz értett,
És elszólva annyi kerti szépet:
Árvalányhaj e galád beszédre,
A szabad mezőre visszatére.
S agglegény maradt a rét lovagja,
Bokrétáját a szél hajtogatja.
                  -
Megszeretvén komló a sövényen,
Rá se gondol hogy még visszatérjen;
Szép virágok szép szemébe nézve,
Beljebb menni nem jut ő eszébe!
Nincsen egy perc, hogy a kertbe nem les,
Tiz virágba, százba is szerelmes...
Rámosolygnak... intenek... nem érti,
Boldog, aki látással beéri!
                  -
A csalánt, a megsértett virágok
Megátkozván: megfogá az átok.
Ki hozzá nyúl, össze-csípi, marja,
A világtól megvetésnek adva:
A belend s az űröm közt sötéten,
Ott kinlódik a sövény tövében.