Tompa Mihály

CSERVENA HORA.[38]

Sötét kietlen éj, az ég csillagtalan,
A holt világ felett vad vész üvölt, rohan;
Mint egy őrült szellem, mely felriad s kinek
Nincs teste, mégis oly borzalmas, oly hideg.

A falvak házai megannyi sírhalom,
Mely hóval fedve van s nincs a szomszédba nyom;
Itt-ott fa áll, mint egy virasztó remete,
Kinek az ég felé nyulik száraz keze.

Üvölt, üvölt a vész a szörnyü éjjelen,
Pusztít, ijeszt, ahol dühével elmegyen;
A veres erdőnek tájéki rengenek,
Mint egy elkárhozott, nyög, zug a rengeteg.

Körűl a láthatár sötét, mint a korom;
Fagy s álom vész erőt a fáradt vándoron,
Kit a vihar s az éj utjában meglepett,
Csupán a hit tart még szivénél meleget.

A veres erdőben két szomszéd sziklaszál,
S egyiknek tetején magas feszűlet áll.
E két orom felett találkozik vala
A gonosz lélekkel az Urnak angyala.

Egyik szelíd alak s mint a galamb fehér,
Másik vad és sötét, minő a denevér;
A jó angyal megállt az egyik tető felett,
A rosz lélek szinte mellé ereszkedett.

De mint az orvmadár, ha rejtett tőrbe csap,
Vijjogva felriad egy percnél hamarabb;
Kinek a szent kereszt nagy borzalmára van:
A szomszéd kőszálon űl meg magánosan.

'S e szörnyű éjszakán nem nyugszik a pokol?
Gonosz lélek, most is jársz és ólálkodol?
S nem félsz megállani előttem vakmerőn...?'
- Az angyal így beszélt egyik halomtetőn.

»A jámbor angyal is miért hogy nem pihen
E szörnyű éjszakán s vészek küzdelmiben?
Gyöngéded alkatát átfújták a szelek...!«
Volt a másik tetőn a gúnyos felelet.

'Az emberek között, - az angyal mond neki, -
Én Isten országát járok terjeszteni:
Hogy a jótett s erény ösvényén járjanak:
Segélem, biztatom, ki rajta ingatag.'

»S addig közöttök én a bűn magvát vetem,
Az ember nagy ritkán kerüli el cselem;
Kiben gyengűl a hit: virágos útakon
A vétek és kárhozat örvényéhez csalom!

Hah! mily áldott idő: mi nyájas éjjel ez...!
Az ember megszorúl, küzd, csügged, sűlyedez...
S midőn megtörni kezd lelkén hit és remény:
Ott termek hirtelen... és ő enyém... enyém!«

'Átok szálljon reád s munkádra, oh gonosz!
De bár mondd meg, hogy az minő gyönyört okoz,
Ha egy erőtelen halandó elesett?
Gyilkos kárörömnél érzesz-e egyebet?

Mint a kézív, amely ölő nyilat vete:
Saját idegje is hosszan zug, reng bele,
A megbántott keblét s azét is aki  bánt,
Marcongló fájdalom szorítja egyaránt.

Boldogtalan lélek! ki még nem kóstolád,
A jótettből eredt örömnek poharát!
Jótettnek általa a föld mennyel rokon,
S Istennek képe van a romlandó poron.

Tégy jól! s megérezed: mi jó, mi isteni,
A megsebhedt szivek baját enyhíteni!
Ha részvevőleg jársz nyomor s inség körül:
A másnak szánt öröm saját kebledbe gyűl!

Míg mást gyötörsz, te is szenvedsz gyötrelmeket,
Mert aki boldogít, boldog csak az lehet!
Ha éltető vizet az ég a tónak ád:
Mosolygó tükriben úgy látja meg magát!

Halld meg sátán! a jó, melyet kezed mivel,
Kebled meg nem haló férgét veszíti el!
S a sírók eltörölt könyhullatásai
A pokolnak tüzét birják eloltani!'

Igy hangzott e tetőn az angyalnak szava,
Mit a gonosz szellem mogorván hallgata;
Mint akinek szivét találták a szavak...
A jó angyal pedig folytatta ujolag:

'Fel, fel gonosz lélek! ha tán egy gondolat
A jóra ösztönöz: sietve megfogadd!
Mely bűnöd éjjelin lobbanva támadott:
Kövesd e menny felé vezérlő csillagot!'

Az ördög nem felelt, de kancsalul vetett
Amarra egy sötét, álnok tekintetet;
Aztán szólt ravaszan: »Beszéded meghatott,
Mutass utat: imé jóltenni kész vagyok!«

Az angyal ellenét sokáig kémlelé...
Kinyujtá a kezét, s mutatva dél felé,
Kiálta: 'Nézz oda! amott a rengeteg
Mélyén két utazó lézeng, mint a beteg!

Egyik küzd éhhalál lassú gyötrelmivel,
A másikat pedig hideg, fagy ejti el;
Gyorsan tehát! e két veszendő életet
Siess megmenteni, ha még megmentheted!'

»Tudod, hogy útamon utól vész sem ér;
De az éhelhaló számára nincs kenyér!
S az elfázott testét, lelkét megégeti
Azon tüznél, melyet én adhatok neki!«

'Imhol van, ami kell! jőj, nyujtsd ki jobbodat
Ez a kenyér, nesze, itt a tüzed fogadd...'
- Mert betakarva volt mindkettő gondosan; -
Az utazók után az ördög elrohan.

Elérte azt, kinek bágyadt pilláinál
Álomnak képében repkedett a halál,
S a vér fagyott erén kékűlve megrekedt:
És lábához dobá gyorsan a - kenyeret!

Aztán tovább rohant: a tűz  még nála volt,
És megkerűlve a sápadt éhen-halót,
Kezébe nyomta azt harsány kacaj között...
S gyorsan az elhagyott sziklára visszajött.

Hah! mint rászedtelek! gondolta titkosan,
S arcán a káröröm pokol-derűje van;
Hah! ez mestermű volt! reá az alvilág
Mindannyi ördöge ujjongva felkiált.

'Korán örűlsz! mondá az Urnak angyala
- Ki mind e gondolat titkába lát vala, -
Korán örűlsz, gonosz, mert átkozott kezed,
Ha bár akartalan, de jót cselekedett!

Tüzet mondtam, midőn kenyeret adtam át,
És kenyérnek hivéd a tűz zsarátnakát!
Nézd, nézd! amott a láng az éjben fellobog...
Élnek, nem vesztek el szegény jó vándorok!'«

Az ördög felsikolt, - szeméből láng lövel,
S az angyalnak rohan rémületes dühvel,
Viaskodnak...! de ím az ördög győzve van,
S a szikláról alá hanyatthomlok zuhan.

Az angyal egy galyat gyorsan letör, s keze,
Amint egyet suhint a levegőn vele:
Sötéten villogó pallossá válik át...
S üzőbe veszi most az alvilág fiát.

Előtte a gonosz, miképen a fenevad,
Nagy ordítás között réműlve fut, szalad;
Csapkodja mindenütt az Urnak angyala,
Hogy festve hó és föld vérének általa.

A föld maig veres a régi vér nyomán,
És amikép beszél a kegyes hagyomány:
A setétség fia nem volt azóta ott,
S addig nem is megyen, mig látni vérnyomot.

De a szelíd angyal gyakorta megjelen,
S hű gonddal őrködik a gyenge emberen,
Kinek mindennapon fohásza légyen így:
Uram, bennünket a kisértetbe ne vígy!