Tompa Mihály
DÉLIKE
Indúl az uj hold, - sugár-szálait
Mint egy ezüst vetélő hagyja el:
Sugáriból a csendes föld szinén
Szövődik halvány, reszkető lepel;
Mely elborúl a nyugvó életen,
És arra még mélyebb álmat bocsát,
Hol a lélek bejárja száz csodás
Látmány zsibongó, mesés csarnokát.
Indúl a hajnal, - bíbor fátyola
Arany szálakkal van áttörve már;
Lebben, - s a harmat róla földre hull,
Lebben - s a szellő lengedezve jár;
Zágy szender jő a mély álom helyett,
Mely hunytat, ébreszt; könnyű és szelid;
Melyben az alvó tudja, érezi
A nyugvás boldog, édes kéjeit.
És indul a nap, a gyors égi hős,
S szekerének sugár-küllőivel
Holdfényt és hajnalt messzetávolít
És a világra világot lővel;
Megszűnt az álom és elmult az éj,
Ébred ki él, a föld, lég és vizek:
Az ifjult élet kedv és mozgalom
Pezsgő zajától forrnak, rengenek!
Midőn a hajnal szépen meghasadt,
Megnyíltak a virágok ezrei:
A hűs harmatban mosdató korányt
Illatos orcával köszönteni;
Csak a délike aludt csendesen,
Szemét behunyva a földön feküdt!
Nem élvezvén a reggel gyönyörét,
Amely élt, zengett, zajgott mindenütt.
»Szomszédasszonykám! régen megviradt,
Fényben, illatban fördik a vidék;
- Szólt a folyóka a fák súdarán -
Csak te nem birtál felébredni még?«
Az ébresztő szót hallá délike,
S midőn már délen érzé a napot;
Megnyitván kelyhét meleg súgara,
A hajnalkának választ így adott:
»Hagyj engem a korány óráiban
Pihenni a jó földnek kebelén;
A déli napfény kedvesebb nekem,
Abban virúlok, nyílok, élek én!
Az én anyám ékes virág vala,
A liliomnál jóval magasabb;
Zöld lombozattól gazdag ágain
Teljes rózsák rengettek, mint a hab.
Ösméred a szellőt, ki nem lakik
És nem maradhat egy helyen sehol;
Nem kér szállást a lombok rejtekin,
Éjjel nappal megy s holtig vándorol,
Hajlékony és beszinlő módja van,
Ajkán enyelgő, suttogó beszéd;
Álmadban csókkal hinti ajakad,
És hátra sem néz röptében feléd!
Anyámat a szellő szerette meg,
S viszonszerelmet esdekelt soká;
Ha róla egy hervadt szirom lehullt:
Azt is felvette, azt is csókolá.
De a csapongót ösmervén anyám:
Hizelkedésit egykedvűn vevé;
Miből a szellő meggyőződhetett,
Hogy e virágszál nem leend övé.
Nemes kebelben csendes néma kint
Költ a csalódás és a veszteség;
Boszúra gyúl a szív, ha nemtelen, -
- Az volt a szellő, - s boszút esküvék.
Anyámra törve éjnek idején
Leverte róla a menny harmatát;
Haraggal tépte, dulta lombjait, -
S hűtvén boszúját, zúgva tova szállt.
Idétlen mérge semmi kárt se tőn,
Az első perc ijedtségén felűl, -
Reggel, nevetni kezde már anyám...
De szíve megdöbbent véletlenűl;
S fájdalma nagy lőn. Engem nem talált,
Akit már akkor karján hordozott;
A szellő levert, a rög rám gurult...
Anyám elveszte, kisded magzatot.
És eltemetve; hűvös föld alatt,
Nem láthatám a szép természetet!
Anyámat hallám gyakran éjszaka,
Lányát siratni, aki elveszett.
Majd süvöltő szél járt felettem el,
És mintha száraz kóró zörgene,
Anyámtól többé nem jött semmi hang,
Jelen volt a halvány ősz ideje.
A gondos kertész jött el azután,
Megszedte a fű- s virágmagvakat;
Hogy elvesse kikeletkor megint...
- Csak én maradtam ott a föld alatt!
Nagyok valának szenvedéseim!
S midőn vihar zugott a látkörön:
A télnek első csikorgó fagya
Összébb-szorítá kisded börtönöm.
Kínos kétségbesés fogott elő...
Midőn felém a jó földnek szava
Jövén csendes, sugalmas hangokon,
Megnyugtatott és megvigasztala:
- Húnyd bé szemed s alugyál csendesen,
A földnek keble nyugtató, meleg!
Kis magzat! a tavasz ha megjelen:
Virulni, élni majd felköltelek!
S szemem, lágy édes álom zárta le,
Egy percig tartott... s hogy felébredék:
Felengedve volt börtönöm fagya,
Hozzam hatolt a tiszta enyhe lég.
Megtartott a föld anyakebele;
Lágy, édes álmat az bocsáta rám;
És álmaimból a nap költe fel,
Meleg sugárin felvirágozám!
Nem lészek én többé magas növény,
Anyám - a földnek keblét ölelem!
Nem nyílok én meg hűvös hajnalon,
De akihez szerelem s hála von:
A fényes napnak, délben, melegen.
