Tompa Mihály

ELEIMNEK.

Eleimnek kisded háza,
Békeséggel fölruházva!
  Hol bölcsőm is ringott egykor
  S fürge lábam futosott:
  Csak növeld agg napjaimra
  Kertedben a gyámbotot!

Amint vágyban és reményben
Küszöbödet által-léptem,
  Hogy kikisért és megáldott,
  Aki legjobban szeret:
  A világban nem találok
  Nyugodalmat, örömet!

A kép, mely úgy csábit távol,
A remény, mit szívünk ápol;
  Fellegjáték, mely eltorzúl,
  Köd, mit a szél elvere;
  Valót adtam a reményért,
  De búsit is a csere!

Csendes hajlék, téged látlak
Lombja közt az ákácfáknak;
  Kéményednek kéklő füstje
  Az ég felé kanyarog...
  Otthon vannak az enyémek!
  Mért, hogy én is nem vagyok?!

Ott az udvar, ott a kis kert,
Benne minden fűszál ismert;
  Gyermek-képe, ifju álmak
  Szép emléke mindenütt...
  Ah, mig köztem és közöttök
  Idő és tér nem feküdt!

Öreg apám szánt, vet, munkál,
- Többet ér még mindnyájunknál -
  Édes anyám imádkozva
  Viraszt fel sok éjjelen,
  S fohász, munka mindazért, hogy
  Az én dolgom jó legyen.

Világ gyult már őszi estén,
Mintha látnám, mintha lesném:
  Mit csinálnak...? olvasgatják
  Kedves fiok levelét...
  S még soká, a sötétben is
  Csak rólam folya beszéd.

Akik vélem be nem teltek:
Várjatok csak, áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet meghajózza:
  Haza felé közeledem,
  Mentűl messzebb haladok;
  A szivem visz, - nem sokáig
  Lesztek immár magatok!