Tompa Mihály

FENT ÉS ALANT.

Ne légy irigy, kicsi kunyhó,
Ama büszke palotára!
Ama büszke palotának
Nagy a fénye, nagy az - árnya!

Te pihensz az éjszakában;
Ott világos minden ablak,
Beteg ember, vagy halott van
A háznál, hol igy virasztnak!

Ne légy irigy, kicsi kunyhó;
Azoknak, kik ott születtek:
Ki tudja, hol lesz haláluk;
Odafent-e, vagy te benned?

Ne bánd, hogy szűk, alacson vagy,
S ott nagy termek, boltos ívek;
Közel vannak itt egymáshoz,
Távol vannak ott a szívek!

S hogy a súlyos munka népe
Szűken bánik a kenyérrel:
Fenn párolg sok drága étek...
S egy izes falat se kél el!

És ha a vész összedönti
A kunyhót a palotával,
Gyenge bokrot, büszke tölgyet,
Haragjában porba ágyal:

Szűk örökje akinek szent:
Felkél a kunyhó lakója,
Más falat rak a romokból,
Szarufáját összerójja;

Oltogat, nyes, - fája, földe
Újra sarjad, újra zöldűl,
Gyógyul a ház, gyógyul a sziv
Lassan lassan mély sebébűl.

Visszatér az elveszett mult,
Visszatér a régi fecske;
Ugy illik a boldog kunyhó
Kéményébe, nagy recsegve.

De romja a palotának
Feketülve ott hever még;
Önmagára szomorító,
Volt urára vádló emlék.

Ott veszett az ősi címer,
Az elődök képe, kardja;
Nem akad, ki az ereklyét
A rom közűl kikaparja.

Még a föld is összerendűlt,
Hogy a kastély egybeomlott,
S most növeszt rá szánalomból
Sűrü burjánt, kúszó loncot.

Ne légy irigy, kicsi kunyhó,
Ama büszke palotára!
Benne fénynek, hatalomnak,
Nagy az ára, nagy az árnya!