Tompa Mihály

FENYŐ-KERESZT.

Büszke bércorom felett
Voltam égre nyult fenyő;
Zöld fenyőnek lombja zöld,
Tél ha múlik, tél ha jő.
Éltem szép tavasz vala,
Szenvedek most bús telet
Megszáradva, lombtalan
Kis kereszt a sír felett!

Bérclakó fenyőnek és
Sirkeresztnek élte más;
Ott patak, zöld lomb, zene,
Itt enyészet, sorvadás;
Átok rá, ki engemet
Elszakaszta tőletek:
Súgár testvérek, tavasz,
S zúgva zúgó rengeteg!

Kisded édes álmival
Ah miért nem renghetek?!
Álom és tej éltetik
A mosolygó kisdedet;
A tej, a szülő-kebel
Édesen meleg teje;
Álmat amely rája hoz:
Lágyan rengő bölcseje.

Jött az ember, és elébb
Vészes tengerekre tett;
Csikorogva, nyögve ment
Súdaram szirt, hab felett,
Nyögve, mert átkos teher
Marta rajtam láncait,
Vásárokra hordva az
Ember, ember-társait.

Árboc voltam, a hajó
Szirteken hogy törve lőn:
Partra vetve, jel levék
A kietlen temetőn.
Hol az éjfél száz fagyos
Kóbor-rémet szétereszt,
Elkorhadva, lombtalan,
Szomorú kis sírkereszt...!